Mentovics Éva​: A nagymama tavasza

– Mondd csak, nagyi, a te hajad
mitől fehér, mint a hó?
– Tudod kicsim, télbe léptem,
de nem bánom, így a jó.

Hajdanában kobakomon
szőke tincset fújt a szél.
Tudod, mikor tavasz táján
a kis bimbó útra kél;

szirma, mint a könnyű selyem,
színe pompás, zsenge, friss,
mint a mezők aranyhaja…
Olyan volt rég nekem is.

Később, mikor nyárba léptem,
ragyogott az ég nekem,
s nemsokára anyukádat
dédelgette énekem.

Csodálatos évek jöttek,
nem feledem soha tán,
milyen boldog volt családunk 
nagyapókád oldalán.

Aztán, mikor édesanyád
egy ifjúban párra lelt,
a Nap minden sugarával
örömtáncát járta fent.

Hosszú évek teltek, múltak;
fényes nyarak, szép telek…
Ezerszínű őszünk múltán 
hajamra már dér pereg.

De tudd kicsim, szép a tél is,
mert a tavasz aranyát,
mióta élsz, drága kincsem,
a te lényed adja át.